Jóga - A megismerés és önuralom tana

Részlet Baktay Ervin, A diadalmas jóga című könyvéből. Fogadjátok szeretettel.

Sokan, éppen nyugati emberek, akik bizonyos fokig már foglalkoztak az indiai tanokkal, azt szokták hangoztatni, hogy a Jóga jellegzetesen keleti módszer, amely igen tanulságos, de "nem járható út a nyugati ember részére". Ha a Jóga, ahogy mondottuk, egyetemes érvényű és az általános emberi alkatban gyökerezik, akkor a fenti ellenvetés semmiképpen sem állhatja meg a helyét. Ha a Jóga csak egyetlen nép, csak egyetlen faj részére használható, akkor már nem is volna több érdekes különlegességnél és nem jelenthetne számunkra igazi értéket. De nem így áll a dolog. Éppen azért értékes és jelentékeny, mert emberi és általános érvényű. Ha a nyugati embernek járhatatlan vagy csak nagyon nehezen közelíthető meg, ennek az oka nem maga a Jóga természete, hanem az, hogy a nyugati ember elszokott az összegezett erőfeszítéstől, értve ez alatt olyan erőkifejtést, amely az értelem, a szellem és a test minden képességét egyesítve, egyetlenegy cél felé irányul, s ez a cél: önmaga benső, gyökeres mivoltának és ezen át a létezésnek való megismerése. És elszokott az értelmi szemléletnek attól a módjától is, amelyet a Jóga megkíván. Figyelmét, igyekezetét mindig kifelé irányítja és csupán az érzékelhető világ dolgaira fordítja vizsgálódását. A részletek megismerését tűzi ki célul, abban a hitben, hogy ha sikerül végigjárnia a részletek területét, majd összefogó, egyetemes tényhez fog jutni. Eme munkálkodása közben az értelem nagyszerű teljesítményeit és eredményeit mutatja fel, s ezek még inkább meggyőzik afelől, hogy helyes úton jár. Nem is gondol arra, hogy egész eljárása, szemléletének egész módszere centrifugális, mert sugarasan szerteszét terjedő erővonalakban irányul egy határtalan objektumvilágra, pedig ha szigorú és végletekig keresztülvitt logikával élne, magának is rá kellene jönnie, hogy megismerése így sohasem válhat teljessé, egyetemessé. Lehet, hogy ez olykor eszébe jut is, de nem törődik vele, mert az értelmi játék elragadja, a maga erejének tudatával tölti el, s a sok tagadhatatlan részleteredményben bízva elveszti szeme elől az egészet, a teljességet. A Jóga gondolkozásának iránya ezzel éppen ellentétes: befelé halad, a megismerhető objektumok sokaságából centripetálisan tör előre a központ, a minden dolgok gyökere, forrása és végső oka felé. így azután más eredményre is jut. Módszere nem induktív és nem deduktív, hanem reduktív: nem az ismeretlennek egyre határtalanabbá táguló körét próbálja bejárni, hanem visszafelé halad a megismerhető dolgok ok- okozatsorán, s így egyre közelebb jut a központhoz, amelyben minden találkozik. Ez a központ, még érzékelhető megjelenésében, természetesen nem lehet más mint maga az elme. S amikor szemléletében a megismerések során visszajut ehhez a forráshoz, felfedezi, hogy a dolgok értelme és a jelenségek oka itt rejtezik valahol, ebben a középpontban, ahonnan szétsugároztak. Most már gyökeres megismeréshez jut, amelynek tartalma nem határtalan sok részletismeretből torlódik össze, hanem valóban egybefogó, egyszerű, s ezért áttekinthető. Az elme mibenlétének és működésének megismerése rávilágít aztán még további, még lényegesebb tényekre. Felismeri magának az elmének a szerepét és feladatát: világosan ráeszmél, hogy csupán eszköz, amely valaminő feladat elvégzésére volt hivatva. Ez a feladat nem rejtőzhet a határtalanul szétszóródó sokrétűségben, amelyet az elme még akkor sem tekinthet át soha, ha egyébként a legélesebben és legfáradhatatlanabbul működnék is. Hol rejlik hát feladatának, rendeltetésének célja? Bizonyára ott, ahol a sokszerűség kavargó forgataga megszűnik, ahol az elme szétágazó igyekvései egyetlen pontban összefutnak: magában az elmében. A forrásban és a kiindulásban. Itt ismerszik meg a természete, nem pedig a működésének szétszóródott, szerteágazó sokszerűségében. Így jut el az eszmélés a Jóga útján valami őseredetihez, valami gyökérhez, ahol egységes értelem dereng fel a tarka látszatok mögött. De a Jóga még itt sem áll meg, hiszen az elme mivoltát behatóan megismerve, azt is világosan megértette, hogy az elme csupán eszköz. Minek az eszköze? És miért eszköz? Mi a célja? — ezek a kérdések merülnek fel, amikor a szemléletnek már csak egyetlenegy tárgya maradt: maga az elme, melynek tükrében az értelem mintegy már önmagát látja. S itt van az érintkezőpont, ahol a felfogható és felfoghatatlan, a tudatos és a sejtelmes, az érzékelhető és az érzékfölötti, a véges és a végtelen, a rész és az egész találkoznak. De az értelmi utat végigjárta az ember, eljutott a félreismerhetetlen végső ponthoz és immár nem képzeli, nem véli, nem sejti, nem reméli, - hanem TUDJA, MI VAN A KÜSZÖB MÖGÖTT.